A Loretó-i Szent Ház nem pusztán csak egy „relikvia”, hanem egy konkrét és értékes „ikon”. Nem valamely elvont igazság „ikonja”, hanem egy eseménynek, egy titoknak: az Ige Megtestesülésének.

A Megtestesülés, amelyre emlékeznek e szent falak között, egy csapásra visszanyeri eredeti bibliai jelentését. Nem egy egyszerű tanításról van szó az isteni és emberi egyesüléséről, hanem sokkal inkább egy olyan eseményről, mely az idő és a tér egy meghatározott pontján ment végbe, ahogyan azt csodálatosan megvilágítják az apostol szavai: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4).

Mária az Asszony, ő, hogy úgy mondjuk, a fizikai és lelki „hely” egyszerre, akiben létrejött a Megtestesülés. De a Ház is, amelyben élt, kézzel fogható emlékeztetőt jelent erre a konkrét dologra.

A názáreti rejtett életre való emlékezés nagyon is konkrét kérdéseket vet fel, olyanokat, melyeknek köze van minden ember tapasztalataihoz. Feléleszti a család szentsége iránti érzéket, s egy csapásra a világ elé tárja azokat az értékeket, melyeket ma ugyancsak hanyagolnak, mint például a hűséget, az élet tiszteletét, a gyermeknevelést, az imádságot. Mindezeket a keresztény családok újra felfedezhetik a Szent Ház falai között, mely a „család-egyház” első példája volt a történelemben.

A Szent Ház ezzel egyidőben emlékeztet a megszentelt élet és az Isten Országáért vállalt szüzesség hivatásának nagyszerűségére, melyek itt találnak dicsőséges kezdetükre Máriának, a Szűznek és Anyának személyében

A fiataloknak pedig, akik hatalmas tömegben zarándokolnak az Anya Házához, szeretném megismételni azokat a szavakat, melyeket más alkalommal már elmondtam számukra: „Haladjatok Mária felé, járjátok utatokat Máriával… találjon visszhangra szívetekben az ő legyenje”. A fiatalok legyenek képesek megújítani, a Názáreti Ház tanításainak fényében elköteleződésüket a katolikus nép iránt, hogy visszavihessék Krisztust a szívekbe, a családokba, a kultúrába és a társadalomba.

A mi időnkben zajlik az az igaz küzdelem, hogy a nők megkaphassák az őket megillető helyet az Egyházban, és a társadalom ebben a vonatkozásban is találhat itt egy elmélyítésre érdemes gondolatot. Azon tény révén, hogy „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4), minden egyes nő felemeltetett Máriában, mégpedig olyan méltóságra, amelynél nagyobbat elképzelni sem lehet.

Ezen kívül semmiféle elméleti megfontolás sem tudná annál az egyszerű ténynél jobban felmagasztalni az emberi munka méltóságát, minthogy az Isten Fia dolgozott Názáretben és azt akarta, hogy „az ács fiának nevezzék” (vö. Mt 13,55).

Végül, hogyan ne emelnénk ki a „szegények választását” ami a Zsinaton történt (vö. Lumen gentium, 8) és azt követően folyamatosan erősödött? A Szent Ház egyszerű és alázatos falai látványosan emlékeztetnek bennünket arra, hogy Isten maga kezdte ezt el, Máriát választva, akiről oly szépen mondja az egyik zsinati szöveg: „Ő az, aki kiemelkedik az alázatosak és az Úr szegényei közül, kik bizalommal tőle remélik és kapják meg az üdvösséget.” (Lumen gentium, 55)

Megmaradva a szegénység és a szenvedés témakörénél, kitüntető helyet kaptak a szentély történelmében a betegek. Ők zarándokoltak elsőként a Szent Házhoz és vitték el aztán hírét a népek közé. Hol találhattak volna bárhol a világon jobb fogadtatásra, mint annak a házában, akiről épp a loretói litánia hirdeti, hogy a „betegek gyógyítója” és a „szomorúak vigasztalója”?

„Legyen Loreto szentélye – ahogy azt XXIII János pápa mondta – nyitott ablak a világra, felelevenítője azoknak a hangoknak, melyek hirdetik a lelkek, a család és a népek megszentelődését.”
(Szent II. János Pál pápa levele a Loretói Szent Ház fennállásának 700. évfordulójára)