*Bermersheim, 1098. szeptember 17.
+Rupertsberg, 1179. szeptember 11.

Az egyháztörténelem viharosan mozgalmas korszaka volt a 12. század: megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között viszály dúlt, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt. Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna-vidéki Vermersheim családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Közismertté Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében évtizedeken át a rupertsbergi bencés apácakolostor apátnője volt. Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux-i Szent Bernát mellett ő is a század világossága volt, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi. A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárd nevelése nagyon fiatalon kezdődött a bencés apácáknál. Első kolostori otthona Disibodenberg volt, ahol édesanyja egy barátnője vagy esetleg rokona, Boldog Jutta (1090 k.-1136) alapított kolostort. Hildegárd, akit jámbor szülei az apácák nevelésére bíztak, hamarosan önként Istennek ajánlotta az életét. 1112-1115 között Bambergi Szent Ottó püspök kezéből kapta meg a szerzetesi fátylat. Amikor 1136-ban meghalt Jutta, a nővérek Hildegárdot akarata ellenére választották apátnőjükké. Gyenge és beteges alkata miatt is tiltakozott a választás ellen, betegsége még a járásban is akadályozta. De csak a teste volt gyenge, lélekben erős volt, mint a bibliai erős asszony. Később írásaiban is, tevékenységében is férfias elszántságról és tetterőről tett tanúságot. Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül legjelentősebb a látomásaira épülő misztikus trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja). A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudós- és orvosnőnek is szokták mondani, de hívják úgy is, hogy ,,a tizenkettedik század csodája” – nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is.

Ám Hildegárd valójában inkább művész, mint tudós volt, akit Isten gazdag képzelettel és művészi érzékkel áldott meg. Művészi alkotóerejét a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker műveihez hasonlíthatók. A muzsika is a vérében volt. Szép daljátékát, Az erények körtáncát a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban és Bingenben. Különösen a rupertsbergi kolostor építésekor mutatkozott meg, hogy mennyi szellemi energia rejlik benne. Sok cselekedete nemcsak a 12. században, hanem ma is csodálatra méltó, ha meggondoljuk, hogy egy gyenge nőről, sőt egy apácáról van szó. Látnoki adottsága miatt „a német prófétanő” nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.

Önmagáról csak így nyilatkozott: „egy nyomorult nőszemély”, „törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból”. Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: „A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme… Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és fölépültem a betegségből.”

Hildegárdot egyre többen keresték föl bonyolult, nehéz ügyekben jótanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz olyan levél maradt ránk, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak vagy olyanoknak írt, akiknek Isten általa üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Merészelte, mert tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon. 1147-1148-ban Szent III. Jenő pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 k.-1152) püspök a következő jelentést tette: „Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.” A pápa megkérdezte: „Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?” A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: „Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne.” A pápának még egy kérdése volt: „Alázatos lélek?” – „Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát – felelte Albero -, de biztosíthatjuk Szentségedet, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. Mindazonáltal az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük.”

És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát, és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: ,,Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!”

III. Konrád császárnak, aki tanácsért és imádságért fordult Hildegárdhoz, mert mint
írta ,,rég nem úgy élek, ahogyan élnem kellene'', ezzel a tömör megjegyzéssel zárja
válaszát: ,,Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid fölött bánkódnod.'' Barbarossa
Frigyes meghívta egy tárgyalásra ingelheimi palotájába, s 1163-ban
kiváltságlevelet állított ki kolostora számára, Hildegárdot azonban a császár minden
kedveskedése sem akadályozta meg abban, hogy világosan kifejezze rosszallását,
amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy
újabb ellenpápát állított. ,,Vigyázz — írta neki –, nehogy a legfőbb Király szemed
vaksága miatt elvessen téged!''
Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a
szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A
püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a
pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal
fecsérelték erejüket. ,,Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk
a mennyei Király belső szolgálatát'' — korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa
Frigyes szolgálatában serénykedett.
Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is
tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: ,,Istent nem ismertek,
embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar
benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok.. gőg, dicsőség, szórakozás
— ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, és
romokban hevertek a földön.''
Lelkiismerete szavára vagy mások kérésére háromszor vagy négyszer hosszú utakat
kellett megtennie. Járt Svábországban, Franciaországban, a Mosel folyó mentén
egész Lotaringiáig, a Rajna mentén pedig egészen a Ruhr vidékéig. Híres férfi és
női kolostorok káptalantermeiben állt a szerzetesek előtt Hirsauban, Maulbronnban,
Kitzingenben, Werdenben és másutt. ,,Az élet igéit'' hirdette a papságnak, a
püspököknek és a népnek Würzburgban, Bambergben, Trierben, Metzben és
Kölnben. Vigasztalt, bátorított, keltegette a lelkiismereteket, bűnbánatra indította a
lelkeket, és békét közvetített.
A nép köréből férfiak és nők — elsősorban szomorú édesanyák — sokan keresték föl
kérdéseikkel és bajaikkal. Rupertsberg kolostora távoli vidékek rászorulói számára
is menedékhely lett, sőt, a szent apátnő híre az ország határain is túl terjedt.
Állandóan élt a kolostorban ,,hét szegény matróna'', azaz hét elhagyott szegény
özvegy, akik életük utolsó idejében mégiscsak kaptak valami jót a földi élettől.
Különösen a betegek áradtak seregestül a kolostor felé. Tudták, hogy a kolostornak
gondosan ápolt gyógynövénykertje van, s hogy a falak között kenetekből, teákból
és gyógycseppekből nagyszerű gyógyszertár rejtőzik, és ami ezeknél is fontosabb:
anyai kézre találnak és olyan anyára, aki saját tapasztalatából ismeri a gyengeséget
és a gyógyítás tudományát.

Minden dicsőítő szónál, amellyel tudományát és tehetségeit magasztalták, többet
mond az a megállapítás, amelyet életrajza már az ifjú Hildegárdról elmond: ,,A
szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.'' Egy
másik megállapítás attól a Gembloux-i Wibert szerzetestől származik, aki
Hildegárdnak utolsó éveiben titkára volt: ,,Szeretetből mindenki szolgálója lett,
állandóan készen arra, hogy a pillanat hívását kövesse… úgyhogy elmondhatta az
Apostollal: Mindenkinek mindene lettem, hogy mindeneket megnyerjek.''
Ugyancsak Wibert így írja le a rupertsbergi kolostor életét: ,,A nővérek és
mesternőjük egy szív és egy lélek. Buzgók Isten szolgálatában, fegyelmezettek,
éberek, egymás iránt figyelmesek — minden áhítatot és békét sugároz.
Vasárnaponként pihennek a szövőszékek, az orsók, a tollak. A nővérek szent
hallgatásban figyelik a jámbor olvasmányokat és éneklik a liturgia énekeit.
Hétköznapokon azonban serényen dolgoznak: fonnak, szőnek, varrnak pirkadattól
alkonyatig. A tétlenséget nem tűrik, s nem esik egy fölösleges szó sem. A kolostor
termei nagyon egyszerűek, de szépek. Csővezeték visz friss vizet minden
munkaterembe. Igen sok vendég jön-megy. Szolgák sürögnek-forognak. Az apátnő
pedig teljes egyszerűségben, de méltósággal irányít. Keresi, hogy mindenkinek
mindene lehessen. Soha nem tétlenkedik.''
Ám a bencés szellem, amelyben Hildegárd élt és nevelt, visszatetszést keltett a
nemesi származású kisasszonyok némelyikében, akik csak neveltetés céljából
tartózkodtak a kolostorban. Hildegárd így ír erről: ,,Haraggal néztek rám, a hátam
mögött engem hibáztattak, és azt mondták, hogy a kolostori szabályzat fegyelme
számukra elviselhetetlen teher.''
Ennek ellenére nem szabad úgy elképzelnünk Hildegárd kolostorát, mint valami
örömtelen börtönt. Épp ellenkezőleg: derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át
az életüket. A szigorú vezeklésről Hildegárd ezt írta: ,,Az olyan föld, amit az eke
össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú
aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget.
Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne
szökjék.''
Egy évvel a halála előtt Hildegárd nagyon közel került a kereszthez, ahogy ez Isten
minden szolgájával megtörténik. Egy ifjú lovag, aki a mainzi érsek ellensége volt,
és akit az érsek kiközösített, Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Az apátnő
és egy pap színe előtt bűnbánatot tartott, és a szentségeket felvéve halt meg.
Hildegárd elrendelte, hogy a kolostor temetőjében temessék el. Akkor az érseki
kancellária, ahol az ifjút mint kiközösítettet tartották számon, követelni kezdte,
hogy vegyék ki a sírból holttestét és ássák el a temetőn kívül, mert nem méltó arra,
hogy megszentelt földben, a hívők között nyugodjék. Hildegárd következetesen
tiltakozott a halott háborgatása ellen, és saját kezével egyengette el a sírhalmot,
hogy meg ne találják, hová temették. Levelet írt Mainzba, amelyben az egyházi
hatósággal szemben tanúsított ,,engedetlenségét'' azzal magyarázta, hogy

viselkedésére ,,az igaz Világosságtól'' kapott utasítást. A mainzi prelátusok azonban
ezt nem fogadták el, s az ,,engedetlen'' apátnőt nővéreivel és kolostorával együtt
interdiktum alá helyezték. Egy szerzetesnek el kellett vinnie a kolostorból az
Oltáriszentséget, a harangokat nem húzhatták meg, s elhallgatott a zsolozsma is.
Hildegárd személyesen sietett Mainzba, majd újra tollat ragadott, és az Itáliában
tartózkodó érsekhez fordult, de hiába, az érsek hajthatatlan maradt. Hildegárd nem
hagyta annyiban a dolgot. Végül ezt írta az érseknek: ,,Kaptam egy látomást: jobb
nekem, ha emberek kezébe esem, mint ha megszegem az én Istenem parancsát.''
Hosszas tárgyalásokra és befolyásos emberek közbenjárására volt szükség, hogy az
érsek végül feloldja az interdiktumot.
Nem sokkal ezután Hildegárd a halálára készült. 1179. szeptember 17- én hajnalban
költözött át ebből a világból az örök hazába, hogy a hosszú zarándokút
fáradalmaitól végre megpihenjen. Nemcsak a rupertsbergi apácák siratták, hanem
messzi vidékek népe is, mert valamennyien anyjukat veszítették el benne.
Halála után a renden belül főként az általa alapított kolostorokban tisztelték,
sírjához zarándokok jártak, s a 13. századtól a hagiográfiában szentként tartják
számon. A hivatalos szentté avatást többször is elindították, de a lezárásig nem
jutott el. A 19. század elején a kolostorok feloszlatása után Hildegárd tisztelete
Eibingenben élt tovább. A bencés rend 1916. szeptember 17-én vette föl ünnepét a
naptárába. 1979-ben, Hildegárd halálának 800. évfordulóján II. János Pál pápa úgy
emlékezett rá, mint szentre és prófétára. XVI. Benedek pápa liturgikus tiszteletét,
amely addig a bencés rendre és a német nyelvű területekre korlátozódott, 2012-ben
kiterjesztette az egész egyházra, majd egyháztanítóvá avatta.