BEGIN:VCALENDAR VERSION:2.0 PRODID:-//jEvents 2.0 for Joomla//EN CALSCALE:GREGORIAN METHOD:PUBLISH BEGIN:VTIMEZONE TZID:Europe/Budapest BEGIN:STANDARD DTSTART:20191027T020000 RDATE:20200329T030000 TZOFFSETFROM:+0200 TZOFFSETTO:+0100 TZNAME:Europe/Budapest CET END:STANDARD BEGIN:STANDARD DTSTART:20201025T020000 RDATE:20210328T030000 TZOFFSETFROM:+0200 TZOFFSETTO:+0100 TZNAME:Europe/Budapest CET END:STANDARD BEGIN:DAYLIGHT DTSTART:20190821T000000 RDATE:20191027T020000 TZOFFSETFROM:+0100 TZOFFSETTO:+0200 TZNAME:Europe/Budapest CEST END:DAYLIGHT BEGIN:DAYLIGHT DTSTART:20200329T030000 RDATE:20201025T020000 TZOFFSETFROM:+0100 TZOFFSETTO:+0200 TZNAME:Europe/Budapest CEST END:DAYLIGHT END:VTIMEZONE BEGIN:VEVENT UID:d43e803644feb61e3ef2c3c01cd0576d CATEGORIES:Liturgikus naptár CREATED:20130723T150205 SUMMARY:Szent X. Pius pápa DESCRIPTION:Élete\nGiuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis Beppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrált neki. Tizenkét éves korától naponta a hét kilométerre lévő Castelfrancóba járt iskolába. Későb b a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezhesse gimnáziumi tanul mányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát.\n1858-ban szentelték pappá Castelf rancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, előbb mint káplán Tombolób an, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi t anár és a püspök általános helynöke lett.\nÖtvenesztendős volt, amikor XIII . Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Amikor a páduai püspök, Mons. Callegar i a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a velencei pátriár kai székre szóló kinevezést, ezt táviratozta vissza: ,,Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.''\nTíz évvel később, 1903. augusztus 4-én Giuseppe Sarto vel encei pátriárkát megválasztották pápának. A X. Pius nevet vette fel, ,,bízv án abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet e rényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és v édelmezték az Egyházat''.\nXIII. Leó pápa (1878--1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. Ezzel szemben az utód, X. Piu s pápa minden erejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első encikl ikájában (1903) ezt írta: ,,Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megú jítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.''\nX. Piu s pápa a bensőség embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket és a s zervezeteket, ha úgy látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszk özei. Ebben az értelemben egyik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikáci ója, amelyet megválasztása után az első napon elindított. Igaz, a mű csak u tóda, XV. Benedek pápa alatt fejeződött be. E kodifikáció nem csupán a túls ágosan felduzzadt jogszabály-halmaz rendszerezését és egyszerűsítését jelen tette, hanem sokkal inkább azt, hogy a jogot a megváltozott körülményekhez alkalmazzák, hiszen nagyon sok jogszabály már nem felelt meg az élet elvárá sainak. Különösen nagy volt a zűrzavar a házasságjog területén, ezért a páp a az egész jogi anyagból kiemelte a házasságjogot, elsőként ezt vizsgáltatt a át, és léptette érvénybe.\nElső gyakorlati reformként a pápai udvar, a kú ria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, é s az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlans ágából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgál nia a többi püspökség számára. Látogatásaival sikerült megszüntetnie a viss zaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszere ket.\nSzívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy ,,a papna k először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban v égre akarja hajtani''. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hat ni: az itáliai püspökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos k épzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.\nA joghoz hasonló bizonytala nságok és áttekinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X. Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy ,,ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot''. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia ké rdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriu mot.\nX. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban ér dekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasz nosnak és szükségesnek látta. Ezért alapította meg Rómában a Biblikus Intéz etet a szentírástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.\nSzenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett ,,modernizmus'' irányzatá ban különös veszedelmet észlelt. Amikor ezt az Egyház hagyományos tanítását ól eltérő tant megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt; de a tévedő emberekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hane m megtéríteni akarta őket. Az már további kérdés, hogy mennyire volt szeren csés a ,,modernizmus'' megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésé re, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett, majd egyre szélesebb körben elterjedt. Azt a benyomást keltette ugyanis, hogy az Egyh áz eleve mindennel szembeszegül, ami modern a kultúrában és a szellemi élet ben, s ha válaszol a világ kérdéseire, az mindig csak visszahúzó, a múlt fe lé irányuló lehet, nem mutathat a jövőbe.\nA pápa kemény hangon beszélt a , ,lázadókról'', akik álnok módon hirdettek igen nagy tévedéseket, pl. a dogm afejlődés lehetőségét. Az úgynevezett reform-katolicizmus képviselői azonba n -- leszámítva néhány kivételt -- távol álltak attól, hogy kétségbe vonják a katolikus hit alapigazságait. Igaz, voltak ellenséges szellemek is, mint a francia Loisy, az angol Tyrell és az olasz Minnocchi, akik a haladás köp enyébe burkolózva támadták a keresztény alapelveket, azáltal, hogy az isten i kinyilatkoztatás bírájává magasztalták föl az emberi értelmet.\nA pápa 19 07-ben Lamentabili kezdetű dekrétumával ötvenhat tételt mtélt el, amelyek a kinyilatkoztatás, a hit, a dogmák, a szentségek és az Egyház körébe tartoz ó tévedések voltak. Néhány hónappal később a Pascendi kezdetű enciklikában pedig gyökeresen elvetette a modernizmust.\nAz általános elítélés következt ében, amely kihatott az Egyház gondolkodására és teológiai tudományára is, egyre inkább megmutatkozott és egyre nagyobb befolyásra tett szert a nem ke vésbé veszedelmes integralizmus. Ez a modernizmussal ellentétes irányzat sz embefordult az Egyháznak minden olyan alkalmazkodásával, amely kapcsolatot akart találni a modern kultúra pozitív eredményeivel, sőt még a teljesen vi lági szférákba is be akart avatkozni. Ebből éles, belső egyházi vita robban t ki, amely még a jóérzésű katolikusokban is bizonytalanságot és nem egy es etben eltévelyedést okozott.\n1910-ben a pápa elrendelte az antimodernista esküt, mellyel minden klerikusnak évenként meg kellett ígérnie, hogy elutas ítja az eretnek módon értelmezett dogmafejlődést s általában a történetkrit ikai módszert, és hitet tesz a Pascendi enciklika és a Lamentabili dekrétum tételei mellett. E kötelezettség alól a német teológiaprofesszorokat nem s okkal később felmentették. A belső harc szomorú következménye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találni a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné váltak. Hosszú eszten dőkre, sőt évtizedekre késedelmet szenvedett az Egyháznak az új világhoz va ló alkalmazkodása.\nX. Pius pápa, akinek gondolkodásában a vallási élet fog lalta el a központi helyet, a politikát csupán szükséges rossznak tekintett e. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól, sőt a két terület minél szigorúbb szétválasztására törekedett. Röviddel megválas ztása után rendeletet adott ki arról, hogy a pápaválasztásba semmiféle vilá gi hatalom nem szólhat bele, nem emelhet tiltakozást, vétót a megválasztand ó személlyel szemben. Erre az utolsó példát a saját választása szolgáltatta , mert Ferenc József osztrák császár és magyar király Puzyna krakkói bíboro s érsek által vétót jelentett be Rampolla bíborossal szemben, aki a legesél yesebb volt a megválasztásra.\nXIII. Leó pápa felfogásával szemben kezdettő l fogva tiltakozott az ellen, hogy a klérus, sőt általában a katolikus híve k részt vegyenek a politikai életben. Látta ugyanis, hogy az egymás után al akuló pártok és egyesületek egyre áttekinthetetlenebbé teszik a közéletet. Németországban a katolikus szervezetek érdekében avatkozott be a felekezetk özi egyesületekkel szemben. A Borromeus enciklika (1910) negatív hatást vál tott ki, mert a vegyes vállalatok szervezésének rosszallásával (ti. olyan v állalatokról volt szó, amelyet német katolikusok és protestánsok együtt aka rtak alapítani) sok evangélikus hívő megbotránkozását okozta, és ezzel súly osan megterhelte a katolikus és evangélikus közösségek kapcsolatait.\nFranc iaországban betiltotta a katolikus szociális szervezetet, mert demokratikus szellemben működött, és szerencsétlen módon az Action Française oldalára á llt, amely szélsőjobboldali politikai csoportosulás volt.\nX. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi le lkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mive l a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állan dóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelt e Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.\nMikor mint mantovai püspök a látogatását jelezte egy plébánosnak, ezt írta neki: ,,Szo mbaton este, éppen úgy, mint vasárnap vagy hétfőn, a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jónak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti pr édikáció helyett mondhatok egy rövid beszédet a népnek.'' Nem is könnyű eld önteni, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztori b uzgóságot-e vagy az alázatosságot?\nAmikor a velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tar tott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden.\nKülönös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az a ctuosa participatio, 'tevékeny részvétel', tőle származik. Az volt a célja, hogy ,,a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak''.\ nIndítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: ,,Senkit sem szabad v isszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.'' Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően -- általában tizennégy éves korukban járult ak először szentáldozáshoz -- korábban áldozzanak.\nNemes jelleme magától é rtetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jósá gban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy k ívánta, energikus és kérlelhetetlen volt. Pápasága vége felé közeledve egyr e inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. ,,Jön a háború'' -- szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóba n kitört.\nKifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben t alálták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sor ába iktatta.\nAmikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva b úcsúztak tőle. Ő így válaszolt nekik: ,,Élve vagy halva, de visszajövök''. És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra vissz avitette a holttestét és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedésse l fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Sz ent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepé t 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Ber nát után, augusztus 21-én ünnepeljük.\nEpizódok\nA pápa végrendelete így ke zdődik: ,,Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, ho gy nagyon szegényen fogok meghalni.'' Aki ezt írta, túláradóan gazdag szívű lelkipásztor volt, akinek szíve minden állomáshelyén az Egyházért dobogott . Ezt bizonyítja minden életrajzi feljegyzés, emlékezés és írásos emlék.\nS zülőfalujának egyik lakója így emlékezik rá: ,,Ha a kis Beppi iskolába ment , amint kiért a faluból, lehúzta a cipőjét, és a vállán vitte, hogy ne kopt assa. Három évvel később, amikor a testvére is iskolás lett, az édesapjuk k észített nekik egy kis kocsit, ami elé csacsit fogtak. Élvezet volt nézni a két gyermeket, mert nagyon elevenek voltak. Újra meg újra játékosan megbir kóztak azért, hogy ki hajtsa a kocsit, és többnyire Beppi került ki győztes en. Akkor felültek a kocsira, mint a római cirkuszok nagy kocsiversenyzői, Beppi a botot fenyegetően felemelve szorosan fogta a gyeplőt, majd teli tor okból felkiáltott és úgy hajtotta a csacsit, hogy időben odaérjenek az isko lába.''\nEgyik iskolatársa elmondta: ,,Szegényesen volt öltözve, s a zsebéb ől kikandikált egy darab kenyér, amit ebédre hozott magával. És mégis, mily en jó volt! Valamennyien szerettük. Vidám volt, és nagyon szorgalmas. Mindi g ő volt közöttünk a legjobb.''\nA fiatal lelkipásztornak egymás után támad tak a jó ötletei, és meg is valósította azokat. Alapított egy kis énekkart, hogy a misén szépen menjen az ének. Mikor este a próbán a fiatalok arról p anaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen írni és olvasni, azonnal elhatározta: ,,Alapítunk egy esti iskolát!'' És a falu tanítójával egyetértésben minden szükségeset beszerzett, és ő maga tanította a teljesen analfabétákat azzal a megindoklással, hogy ,,ez a legfárasztóbb''.\nPlébánosként is mindenét e lajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mik or már alig volt mit felvennie, az egyik plébános meghívta prédikálni és an nyi pénzt adott neki tiszteletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműket. De mire hazaért, üres volt a keze, mert útköz ben mindent elosztogatott. Akkor a nővére, aki a háztartást vezette, kétség beesve kért segítséget az egyik szomszédos plébánostól: vegye rá az öccsét, hogy legalább a fehérneműjéhez szükséges vásznat vegye meg.\nAz egyik évbe n, amikor nagyon gyenge volt a termés, egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára gyűjtsön. Adott neki húsz zsák kukoricát -- de egyebe n em is volt. Mikor az a másik látta, hogy a kamrában nem maradt semmi, csak egy kevéske bab egy kosár alján, megkérdezte tőle: ,,És ezek után miből fog élni?'', a plébános nyugodtan felelte: ,,Legyen nyugodt, a Gondviselés eng em még soha nem hagyott cserben!''\nIsten valóban jelét adta, hogy támogatj a Sarto plébános munkáját. Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami bete gség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret ve szélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: ,,Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a ke rtjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy biz alommal.'' És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!\nA szomsz édos plébániákról is jöttek a hívek, hogy hallgassák a prédikációit. Mikor ezen a többi plébánosok megsértődtek, s panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kapták: ,,Csináljátok ti is ugyanúgy!''\nKanonok korában az egyik n apon így szólt hozzá a trevisói püspök: ,,Kedves Monsignore, térdeljünk le és imádkozzunk, mert szükségünk van az imádságra egy olyan ügyben, amely mi ndkettőnket érint'' -- azzal átadta neki az okmányt, amely a püspöki kineve zést tartalmazta. Sarto kanonok nagy megdöbbenéssel olvasta, majd kezébe re jtette az arcát és keservesen sírni kezdett. A püspök vigasztalni próbálta azzal, hogy ez az Isten akarata, de ő így felelt: ,,Lehetetlen! Ez a teher számomra túlságosan nehéz! Sem erőm, sem képességem nincs hozzá!'' Azzal a szobájába sietett, és azonnal levelet írt Rómába. Ám azt a választ kapta, h ogy minden érve ellenére csak engedelmeskedjék. Mikor néhány nap múlva édes anyja örömtől sugárzó arccal jött, hogy gratuláljon a fiának, ő sírással kü szködve mondta: ,,Anyám, nem tudja, mit jelent püspöknek lenni. A lelkem vé sz el, ha nem teljesítem a kötelességemet!''\nPüspökként is állandóan gondj a volt a szegényekre. Nagyon jellemző erre a következő történet: Egy jómódú , idős hölgy püspökké történt kinevezése alkalmából neki ajándékozta briliá nssal ékesített aranygyűrűjét. Néhány nap múlva újra felkereste a püspököt, és örömmel látta ujján a gyűrűt. A püspök azonban ezt mondta: ,,Ó, Signora , ne nézze, mert a gyűrű ugyanaz, a briliáns azonban már nincs benne.''\nEl vhűsége igen nagy szeretettel párosult. Megtapasztalta ezt az az ember is, aki egy gyalázó iratban megtámadta és megrágalmazta. Néhány pap sürgette, h ogy a püspöki becsület megvédése miatt bíróságnál kellene orvoslást keresni e a sérelemre. Ő azonban így válaszolt: ,,Hát nem látják, hogy a szerencsét lenen az imádság segít és nem a büntetés?'' Aztán az ember hamarosan elvesz ítette a vagyonát és nagy ínségbe került. Akkor a püspök egy asszony közvet ítésével jelentős pénzösszeget küldött neki, de azzal a meghagyással, hogy a feladót nem szabad megtudnia.\nEhhez hasonló eseményt bíboros korából is ismerünk: egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei szerveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto pátriárka sok jót te tt. Ugyanez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodott hozzá. A pátriárka behívatta magához, a szokásosnál nagyobb összeget nyomott a ma rkába, és nevetve mondta: ,,Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban el fáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet a dok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet.''\n1903 nyarán a bíborosok pá paválasztásra gyűltek össze Rómában. Az egyik előkészítő megbeszélés közben történt, hogy egy francia bíboros megszólította a velencei pátriárkát, aki olasz anyanyelvén kívül csak latinul tudott. A megszólításra így válaszolt : ,,Nem beszélek franciául.'' Erre a francia bíboros: "Akkor önnek semmi es élye nincs, hogy megválasszuk, hiszen egy pápának franciául tudnia kell!'' ,,Így van, Eminenza, hála Istennek!'' -- fejezte be Sarto a beszélgetést.\n Amikor az egymást követő választási fordulókban egyre több szavazat esett r á, könnyes szemmel kezdte kérlelni az atyákat: ,,A megválasztásom az Egyház ra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felejtsetek el engem!'' Mikor pedig mégis megválasztották, felismerte Isten akaratát, de megkérte a bíborosokat: ,,Segítsetek nekem, kérlek titeket, segítsetek nekem!''\nAz e lső éjszakán, amelyet a vatikáni palotában töltött, zavarta, hogy a hálószo bája előtt egy svájci gárdista alabárddal járkál föl és alá. ,,Menj aludni -- mondta az elképedt testőrnek --, neked is jobb lesz és engem is hagysz b ékén aludni.'' A ceremóniamester helyett megelégedett a legegyszerűbb kiszo lgálással, és megtiltotta, hogy a koronázási ünnepségre meghívókat küldjene k szét.\nMegválasztása után a nevéből (Sarto ugyanis szabót jelent) hamaros an a következő kissé tréfás, de nagyon mély értelmű mondás született: ,,Itá lia levetkőztette a pápaságot, amikor elvette világi hatalmát. A Szabó azon ban majd készít neki egy új ruhát.''\nA következő eset rávilágít Pius pápa lelkipásztor-központú gondolkodására: Egy angol mama magával vitte a kisfiá t magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket. ,,Mennyi idős ?'' -- kérdezte a pápa. ,,Négy éves -- válaszolta az édesanya --, és reméle m, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet.'' Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle: ,,Kit fogadsz a szívedbe, amiko r áldozol?'' Gyorsan jött a válasz: ,,Jézus Krisztust!'' -- ,,És kicsoda Jé zus Krisztus?'' -- kérdezte újra a pápa. ,,Jézus Krisztus Isten'' -- mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fordult: ,,Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni.''\nMivel az emberek megérezték, ho gy a pápa milyen bensőséges kapcsolatban él Istennel, s hogy egészen Belőle táplálkozik, egyre inkább terjedt a meggyőződés, hogy szent. Egyszerűen cs ak ,,a szent pápa'' névvel illették. Mikor egyszer meghallotta, hogy ,,pápa santo''- nak mondják, nagyon határozottan kiigazította: ,,Önök eltévesztik a mássalhangzókat: én pápa Sarto vagyok! ,,\nIgen nagy terhet jelentett sz ámára a háború közeledése. Mélységesen megdöbbent, amikor megkapta a háború kitörésének hírét. Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte: ,,Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!'' A háború első napján figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akkor felsóhajtott: ,,Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!''\nImádság\nIstenünk, ki Szent Pius pápát égi bölcsess éggel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet és mindent megújítson Krisztusban, engedd kegyesen, hogy tanítását és példáját követve elnyerhes sük örök jutalmadat!\nDiós István: A szentek élete\n X-ALT-DESC;FMTTYPE=text/html:
Élete
Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban , Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki mellesle g a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis B eppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrál t neki. Tizenkét éves korától naponta a hét kilométerre lévő Castelfrancóba járt iskolába. Később a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezh esse gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát.
1858-ba n szentelték pappá Castelfrancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, előbb mint káplán Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisób an kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.
Ö tvenesztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspö kké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Amikor a páduai püspök, Mons. Callegari a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a velencei pátriárkai székre szóló kinevezést, ezt táviratozta vissza: ,,Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.''
Tíz évvel később, 190 3. augusztus 4-én Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválasztották pápána k. A X. Pius nevet vette fel, ,,bízván abban, hogy mindazok a szent pápák i mádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határ ozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat''.
XIII. L eó pápa (1878--1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, kü lönösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. Ezzel szemben az utód, X. Pius pápa minden erejével az Egyház b első megújulása felé fordult. Első enciklikájában (1903) ezt írta: ,,Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Kr isztus legyen minden mindenben.''
X. Pius pápa a bensőség embere volt , ugyanakkor támogatta az intézményeket és a szervezeteket, ha úgy látta, h ogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Ebben az értelemben egy ik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikációja, amelyet megválasztása ut án az első napon elindított. Igaz, a mű csak utóda, XV. Benedek pápa alatt fejeződött be. E kodifikáció nem csupán a túlságosan felduzzadt jogszabály- halmaz rendszerezését és egyszerűsítését jelentette, hanem sokkal inkább az t, hogy a jogot a megváltozott körülményekhez alkalmazzák, hiszen nagyon so k jogszabály már nem felelt meg az élet elvárásainak. Különösen nagy volt a zűrzavar a házasságjog területén, ezért a pápa az egész jogi anyagból kiem elte a házasságjogot, elsőként ezt vizsgáltatta át, és léptette érvénybe. p>
Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogo tt hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügym enetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, és az egész kúriát az egy szerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgálnia a többi püspökség sz ámára. Látogatásaival sikerült megszüntetnie a visszaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszereket.
Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy ,,a papnak először saját mag ában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani ''. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püsp ökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokba n sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos képzésre és a növend ékek aszketikus nevelésére.
A joghoz hasonló bizonytalanságok és átte kinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X. Pius pápának már velencei p átriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most az egyházi zen e célját abban határozta meg, hogy ,,ébressze föl a hívekben az áhítatot, é s könnyítse meg az imádságot''. Különös figyelmet szentelt a gregorián ének nek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisz tázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot.
X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. Ezért alapította meg Rómában a Biblikus Intézetet a sz entírástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta a Vulgat a új, kritikai kiadásának elkészítésével.
Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett ,,modernizmus'' irányzatában különös veszedelmet észlelt. Amikor ezt az Egyház hagyományos tanításától e ltérő tant megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt; de a tévedő embe rekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hanem me gtéríteni akarta őket. Az már további kérdés, hogy mennyire volt szerencsés a ,,modernizmus'' megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésére, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett, majd egyre szé lesebb körben elterjedt. Azt a benyomást keltette ugyanis, hogy az Egyház e leve mindennel szembeszegül, ami modern a kultúrában és a szellemi életben, s ha válaszol a világ kérdéseire, az mindig csak visszahúzó, a múlt felé i rányuló lehet, nem mutathat a jövőbe.
A pápa kemény hangon beszélt a ,,lázadókról'', akik álnok módon hirdettek igen nagy tévedéseket, pl. a dog mafejlődés lehetőségét. Az úgynevezett reform-katolicizmus képviselői azonb an -- leszámítva néhány kivételt -- távol álltak attól, hogy kétségbe vonjá k a katolikus hit alapigazságait. Igaz, voltak ellenséges szellemek is, min t a francia Loisy, az angol Tyrell és az olasz Minnocchi, akik a haladás kö penyébe burkolózva támadták a keresztény alapelveket, azáltal, hogy az iste ni kinyilatkoztatás bírájává magasztalták föl az emberi értelmet.
A p ápa 1907-ben Lamentabili kezdetű dekrétumával ötvenhat tételt mtélt el, ame lyek a kinyilatkoztatás, a hit, a dogmák, a szentségek és az Egyház körébe tartozó tévedések voltak. Néhány hónappal később a Pascendi kezdetű encikli kában pedig gyökeresen elvetette a modernizmust.
Az általános elítélé s következtében, amely kihatott az Egyház gondolkodására és teológiai tudom ányára is, egyre inkább megmutatkozott és egyre nagyobb befolyásra tett sze rt a nem kevésbé veszedelmes integralizmus. Ez a modernizmussal ellentétes irányzat szembefordult az Egyháznak minden olyan alkalmazkodásával, amely k apcsolatot akart találni a modern kultúra pozitív eredményeivel, sőt még a teljesen világi szférákba is be akart avatkozni. Ebből éles, belső egyházi vita robbant ki, amely még a jóérzésű katolikusokban is bizonytalanságot és nem egy esetben eltévelyedést okozott.
1910-ben a pápa elrendelte az antimodernista esküt, mellyel minden klerikusnak évenként meg kellett ígér nie, hogy elutasítja az eretnek módon értelmezett dogmafejlődést s általába n a történetkritikai módszert, és hitet tesz a Pascendi enciklika és a Lame ntabili dekrétum tételei mellett. E kötelezettség alól a német teológiaprof esszorokat nem sokkal később felmentették. A belső harc szomorú következmén ye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találn i a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné válta k. Hosszú esztendőkre, sőt évtizedekre késedelmet szenvedett az Egyháznak a z új világhoz való alkalmazkodása.
X. Pius pápa, akinek gondolkodásáb an a vallási élet foglalta el a központi helyet, a politikát csupán szükség es rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való ö sszefonódástól, sőt a két terület minél szigorúbb szétválasztására törekede tt. Röviddel megválasztása után rendeletet adott ki arról, hogy a pápaválas ztásba semmiféle világi hatalom nem szólhat bele, nem emelhet tiltakozást, vétót a megválasztandó személlyel szemben. Erre az utolsó példát a saját vá lasztása szolgáltatta, mert Ferenc József osztrák császár és magyar király Puzyna krakkói bíboros érsek által vétót jelentett be Rampolla bíborossal s zemben, aki a legesélyesebb volt a megválasztásra.
XIII. Leó pápa fel fogásával szemben kezdettől fogva tiltakozott az ellen, hogy a klérus, sőt általában a katolikus hívek részt vegyenek a politikai életben. Látta ugyan is, hogy az egymás után alakuló pártok és egyesületek egyre áttekinthetetle nebbé teszik a közéletet. Németországban a katolikus szervezetek érdekében avatkozott be a felekezetközi egyesületekkel szemben. A Borromeus enciklika (1910) negatív hatást váltott ki, mert a vegyes vállalatok szervezésének r osszallásával (ti. olyan vállalatokról volt szó, amelyet német katolikusok és protestánsok együtt akartak alapítani) sok evangélikus hívő megbotránkoz ását okozta, és ezzel súlyosan megterhelte a katolikus és evangélikus közös ségek kapcsolatait.
Franciaországban betiltotta a katolikus szociális szervezetet, mert demokratikus szellemben működött, és szerencsétlen módon az Action Française oldalára állt, amely szélsőjobboldali politikai csopor tosulás volt.
X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem s zívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, ker este a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, sz ava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megt alálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-b en boldoggá is avatta. Oltárra emelte Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipászto rát, Hofbauer Kelement.
Mikor mint mantovai püspök a látogatását jele zte egy plébánosnak, ezt írta neki: ,,Szombaton este, éppen úgy, mint vasár nap vagy hétfőn, a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jón ak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti prédikáció helyett mondhatok egy röv id beszédet a népnek.'' Nem is könnyű eldönteni, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztori buzgóságot-e vagy az alázatosságot?
Amikor a velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap a vati káni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkez ett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumr ól beszélt röviden.
Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a b első életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio, 'te vékeny részvétel', tőle származik. Az volt a célja, hogy ,,a hívek a szentm isét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak''.
Indítványozta és s zorgalmazta a gyakori áldozást is: ,,Senkit sem szabad visszatartani az áld ozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.'' Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlat tól eltérően -- általában tizennégy éves korukban járultak először szentáld ozáshoz -- korábban áldozzanak.
Nemes jelleme magától értetődő egysze rűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelk űségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a mere v szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energi kus és kérlelhetetlen volt. Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezt e a háború fenyegető veszedelmét. ,,Jön a háború'' -- szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört.
< p>Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sorába iktat ta.Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsú ztak tőle. Ő így válaszolt nekik: ,,Élve vagy halva, de visszajövök''. És v alóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavit ette a holttestét és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fo gadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 19 55-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.
Epizódok
A pápa végrendelete így kezdődik: ,,Szegénynek születtem, szegényen élte m, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.'' Aki ezt írta, túláradóan gazdag szívű lelkipásztor volt, akinek szíve minden állomá shelyén az Egyházért dobogott. Ezt bizonyítja minden életrajzi feljegyzés, emlékezés és írásos emlék.
Szülőfalujának egyik lakója így emlékezik rá: ,,Ha a kis Beppi iskolába ment, amint kiért a faluból, lehúzta a cipőjé t, és a vállán vitte, hogy ne koptassa. Három évvel később, amikor a testvé re is iskolás lett, az édesapjuk készített nekik egy kis kocsit, ami elé cs acsit fogtak. Élvezet volt nézni a két gyermeket, mert nagyon elevenek volt ak. Újra meg újra játékosan megbirkóztak azért, hogy ki hajtsa a kocsit, és többnyire Beppi került ki győztesen. Akkor felültek a kocsira, mint a róma i cirkuszok nagy kocsiversenyzői, Beppi a botot fenyegetően felemelve szoro san fogta a gyeplőt, majd teli torokból felkiáltott és úgy hajtotta a csacs it, hogy időben odaérjenek az iskolába.''
Egyik iskolatársa elmondta: ,,Szegényesen volt öltözve, s a zsebéből kikandikált egy darab kenyér, ami t ebédre hozott magával. És mégis, milyen jó volt! Valamennyien szerettük. Vidám volt, és nagyon szorgalmas. Mindig ő volt közöttünk a legjobb.''
< p>A fiatal lelkipásztornak egymás után támadtak a jó ötletei, és meg is val ósította azokat. Alapított egy kis énekkart, hogy a misén szépen menjen az ének. Mikor este a próbán a fiatalok arról panaszkodtak, hogy nem tudnak re ndesen írni és olvasni, azonnal elhatározta: ,,Alapítunk egy esti iskolát!' ' És a falu tanítójával egyetértésben minden szükségeset beszerzett, és ő m aga tanította a teljesen analfabétákat azzal a megindoklással, hogy ,,ez a legfárasztóbb''.Plébánosként is mindenét elajándékozta, amiről látta , hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mikor már alig volt mit felve nnie, az egyik plébános meghívta prédikálni és annyi pénzt adott neki tiszt eletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműk et. De mire hazaért, üres volt a keze, mert útközben mindent elosztogatott. Akkor a nővére, aki a háztartást vezette, kétségbeesve kért segítséget az egyik szomszédos plébánostól: vegye rá az öccsét, hogy legalább a fehérnemű jéhez szükséges vásznat vegye meg.
Az egyik évben, amikor nagyon gyen ge volt a termés, egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára g yűjtsön. Adott neki húsz zsák kukoricát -- de egyebe nem is volt. Mikor az a másik látta, hogy a kamrában nem maradt semmi, csak egy kevéske bab egy k osár alján, megkérdezte tőle: ,,És ezek után miből fog élni?'', a plébános nyugodtan felelte: ,,Legyen nyugodt, a Gondviselés engem még soha nem hagyo tt cserben!''
Isten valóban jelét adta, hogy támogatja Sarto plébános munkáját. Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg , és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: ,,Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és fö ldjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.'' És tö rtént, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!
A szomszédos plébán iákról is jöttek a hívek, hogy hallgassák a prédikációit. Mikor ezen a több i plébánosok megsértődtek, s panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kap ták: ,,Csináljátok ti is ugyanúgy!''
Kanonok korában az egyik napon í gy szólt hozzá a trevisói püspök: ,,Kedves Monsignore, térdeljünk le és imá dkozzunk, mert szükségünk van az imádságra egy olyan ügyben, amely mindkett őnket érint'' -- azzal átadta neki az okmányt, amely a püspöki kinevezést t artalmazta. Sarto kanonok nagy megdöbbenéssel olvasta, majd kezébe rejtette az arcát és keservesen sírni kezdett. A püspök vigasztalni próbálta azzal, hogy ez az Isten akarata, de ő így felelt: ,,Lehetetlen! Ez a teher számom ra túlságosan nehéz! Sem erőm, sem képességem nincs hozzá!'' Azzal a szobáj ába sietett, és azonnal levelet írt Rómába. Ám azt a választ kapta, hogy mi nden érve ellenére csak engedelmeskedjék. Mikor néhány nap múlva édesanyja örömtől sugárzó arccal jött, hogy gratuláljon a fiának, ő sírással küszködv e mondta: ,,Anyám, nem tudja, mit jelent püspöknek lenni. A lelkem vész el, ha nem teljesítem a kötelességemet!''
Püspökként is állandóan gondja volt a szegényekre. Nagyon jellemző erre a következő történet: Egy jómódú, idős hölgy püspökké történt kinevezése alkalmából neki ajándékozta brilián ssal ékesített aranygyűrűjét. Néhány nap múlva újra felkereste a püspököt, és örömmel látta ujján a gyűrűt. A püspök azonban ezt mondta: ,,Ó, Signora, ne nézze, mert a gyűrű ugyanaz, a briliáns azonban már nincs benne.''
< p>Elvhűsége igen nagy szeretettel párosult. Megtapasztalta ezt az az ember is, aki egy gyalázó iratban megtámadta és megrágalmazta. Néhány pap sürgett e, hogy a püspöki becsület megvédése miatt bíróságnál kellene orvoslást ker esnie a sérelemre. Ő azonban így válaszolt: ,,Hát nem látják, hogy a szeren csétlenen az imádság segít és nem a büntetés?'' Aztán az ember hamarosan el veszítette a vagyonát és nagy ínségbe került. Akkor a püspök egy asszony kö zvetítésével jelentős pénzösszeget küldött neki, de azzal a meghagyással, h ogy a feladót nem szabad megtudnia.Ehhez hasonló eseményt bíboros ko rából is ismerünk: egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei sz erveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto pátriárka s ok jót tett. Ugyanez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodo tt hozzá. A pátriárka behívatta magához, a szokásosnál nagyobb összeget nyo mott a markába, és nevetve mondta: ,,Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban elfáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet adok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet.''
1903 nyarán a bíborosok pápaválasztásra gyűltek össze Rómában. Az egyik előkészítő megb eszélés közben történt, hogy egy francia bíboros megszólította a velencei p átriárkát, aki olasz anyanyelvén kívül csak latinul tudott. A megszólításra így válaszolt: ,,Nem beszélek franciául.'' Erre a francia bíboros: "Akkor önnek semmi esélye nincs, hogy megválasszuk, hiszen egy pápának franciául t udnia kell!'' ,,Így van, Eminenza, hála Istennek!'' -- fejezte be Sarto a b eszélgetést.
Amikor az egymást követő választási fordulókban egyre tö bb szavazat esett rá, könnyes szemmel kezdte kérlelni az atyákat: ,,A megvá lasztásom az Egyházra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felej tsetek el engem!'' Mikor pedig mégis megválasztották, felismerte Isten akar atát, de megkérte a bíborosokat: ,,Segítsetek nekem, kérlek titeket, segíts etek nekem!''
Az első éjszakán, amelyet a vatikáni palotában töltött, zavarta, hogy a hálószobája előtt egy svájci gárdista alabárddal járkál fö l és alá. ,,Menj aludni -- mondta az elképedt testőrnek --, neked is jobb l esz és engem is hagysz békén aludni.'' A ceremóniamester helyett megelégede tt a legegyszerűbb kiszolgálással, és megtiltotta, hogy a koronázási ünneps égre meghívókat küldjenek szét.
Megválasztása után a nevéből (Sarto u gyanis szabót jelent) hamarosan a következő kissé tréfás, de nagyon mély ér telmű mondás született: ,,Itália levetkőztette a pápaságot, amikor elvette világi hatalmát. A Szabó azonban majd készít neki egy új ruhát.''
A k övetkező eset rávilágít Pius pápa lelkipásztor-központú gondolkodására: Egy angol mama magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya ál dja meg a gyermeket. ,,Mennyi idős?'' -- kérdezte a pápa. ,,Négy éves -- vá laszolta az édesanya --, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldoz ó lehet.'' Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte től e: ,,Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?'' Gyorsan jött a válasz: ,,Jéz us Krisztust!'' -- ,,És kicsoda Jézus Krisztus?'' -- kérdezte újra a pápa. ,,Jézus Krisztus Isten'' -- mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fo rdult: ,,Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni.' '
Mivel az emberek megérezték, hogy a pápa milyen bensőséges kapcsola tban él Istennel, s hogy egészen Belőle táplálkozik, egyre inkább terjedt a meggyőződés, hogy szent. Egyszerűen csak ,,a szent pápa'' névvel illették. Mikor egyszer meghallotta, hogy ,,pápa santo''- nak mondják, nagyon határo zottan kiigazította: ,,Önök eltévesztik a mássalhangzókat: én pápa Sarto va gyok! ,,
Igen nagy terhet jelentett számára a háború közeledése. Mély ségesen megdöbbent, amikor megkapta a háború kitörésének hírét. Amikor az o sztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt fel elte: ,,Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!'' A háború első napj án figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akk or felsóhajtott: ,,Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!''
Imádság
Istenünk, ki Szent Pius pápát égi bölcse sséggel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet és mindent megújíts on Krisztusban, engedd kegyesen, hogy tanítását és példáját követve elnyerh essük örök jutalmadat!
Diós István: A szen tek élete
DTSTAMP:20240329T013105 DTSTART;TZID=Europe/Budapest;VALUE=DATE:20200821 DTEND;TZID=Europe/Budapest;VALUE=DATE:20200822 SEQUENCE:0 TRANSP:OPAQUE END:VEVENT END:VCALENDAR