Nagyböjt harmadik hetében péntek este, az évtizedes hagyományokat követve zarándokútra indult egyházközségünk. A Bazilikában először kereszutat jártunk, amelyet ezúttal Tamás atya vezetett, s amelyben Jézus kínszenvedéseinek állomásain a család tagjairól, élethelyzeteiről elmélkedett. A keresztutat a szentimrés ministránsokkal járta végig. Este hat órakor kezdődött a püspöki szentmise, amelyen a kispapok mellett ministránsaink teljesítettek szolgálatot. Püspök atya szentbeszéde egyben nagyböjti elmélkedés-sorozatának negyedik része volt, amelyben a bűnbeesésről az eredeti bűnről és a megváltásról tanított. Az egyházmegyei honlap jóvoltából az elmélkedést az alábbiakban el is olvashatjuk (az egyházmegye honlapján megtaláljuk az előző heti elmélkedéseket is). Püspök atya homíliáját a videón meg is nézhetjük, a képre kattintva pedig a zarándoklatról készült fényképes beszámolót tekinthetjük meg, visszagondolva erre a felemelő estére, amikor híveink töltötték meg egyházmegyénk anyatemplomát, hogy ott meghallgassuk megyéspüspök atya tanítását, s tiszteletünket tegyük a Könnyező Szűzanya kegyképénél és Boldog Apor Vilmos vértanú püspök sírjánál.

Kedves Testvérek!
Az emberiség alapvető tapasztalatához tartozik a rossz jelenléte a világban. Nem térhetünk ki a szenvedés, a rossz, és főleg az erkölcsi rossz problémája elől. Honnan van a rossz? „Kerestem, hogy honnan van a rossz, de választ nem találtam, mondta Szent Ágoston. Az ő fájdalmas kutatása csak akkor jutott céljához, amikor megtért az élő Istenhez. Mert a „bűn titkát” (2Tessz 2,7) csak a „hit titkának” (1Tim 3,16) fénye tudja megvilágítani.” (KEK 385. p.) Ma erről gondolkodjunk a Genesis harmadik fejezetének tanítása alapján. (Az egész elmélkedés alapvető forrása: J. Ratzinger: Au commencement, Dieu créa le ciel et la terre. Fayard, 1986, 70-86. lap)

A nagyböjtben gyakran idézzük az Úr Jézus első szavait, melyeket Szent Márk evangéliumában találunk: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) De mintha az utóbbi időkben ennek az üzenetnek egyik felét elfelejtettük volna. Szívesen beszélünk az evangélium hirdetéséről, új evangelizációról, arról, hogy hogyan tehetnénk vonzóbbá az emberek számára. De mintha nem mernénk beszélni a felszólítás másik feléről: „Tartsatok bűnbánatot!” Ezzel már el is jutottunk korunk egyik érzékeny pontjához. A bűn témája korunk egyik tabuja lett. A prédikációk is igyekeznek, amennyire lehet, elkerülni. A színház, a mozi már csak ironikus értelemben használják ezt a szót, szórakoztatásul. A jog is elhagyja lassan, és felcseréli a statisztikával. Így tesz különbséget bevett és marginális magatartás között. És ez meg is fordulhat, ami ma marginális, holnap már az lehet a normális magatartás. Szinte minden területen elhagyják a moralitás gondolatát. Természetesen ez logikus akkor, ha nincs olyan törvény, ami megelőzi az embert, törvény, amit nem ő alkot, hanem ami a teremtés jóságából ered. És ez a mai kor valódi drámája. A ma embere nem ismer sem törvényt, sem mértéket. Nem akar ilyent ismerni, mert úgy gondolja, hogy az veszélyezteti szabadságát.

Simone Weil írta: „Az embernek nincs tapasztalata a jóról, csak ha megvalósítja azt… Viszont mikor megteszi a rosszat, nem ismeri azt, mert a rossz kerüli a világosságot.” (La pesanteur et la Grâce. Paris, 82. lap. in: J. Ratzinger: i.m. 72. lap) A jót akkor ismeri meg az ember, ha cselekszi. A rosszat csak akkor ismeri fel igazán, amikor már nem teszi. Így a bűn témáját elfojtja az ember, a tudatalattiba száműzi. És pont ez az, ami roncsolja az embert, a közösséget, a társadalmat. Ezért olvassuk a János evangéliumban, hogy a Szentlélek egyik feladata az, hogy „meggyőzi a világot a bűnről.” (Jn 16,8) Nem azt jelenti ez, hogy elrontja az ember életét azzal, hogy bezárja a tiltások, a „ne tedd” világába, csak arról van szó, hogy elvezesse az embert az igazsághoz, és így meggyógyítsa.

Ezekre a kérdésekre a Genesis harmadik fejezetében találjuk meg a választ, és erről gondolkodjunk most el egy kicsit. A második fejezetben olvassuk: „Az Úristen kertet telepített az Édenben, keleten és oda helyezte az embert, aki alkotott.” (Gen 2,8). „Ez a leírás egy olyan világot ábrázol, amelyben semmiféle rossz nem létezik, (és ez) egyenes ellentéte tapasztalati világunknak. Ez egy csodálatos termékenységű világ, jelen van a vízbőség, ami keleten a legnagyobb áldás. Béke és harmónia van az ember világában is, az asszony férje segítőtársa (Gen 2,18). Béke van az ember és az állatvilág között (…). Mindezekhez járul Isten közelségének állandó tapasztalata. (Gen 3,8). (…) Ebben a világban hiányzik a bűn.” (Rózsa Huba: Őstörténet. Szent István Társulat, 2008, 46. lap) Gál Ferenc professzor szerint: „(ezek) a képek csak az üdvtörténet kegyelmi tartalmára vonatkoznak. A paradicsomkert az ember kegyelmi hivatásának képe… Az üdvtörténet tehát határozott kegyelmi kiáradással kezdődött.” (Dr. Gál Ferenc: Dogmatika I. Szent István Társulat, 1990, 195-196. lap)

Ugyanakkor az Ószövetségnek – miközben tudja „hogy Isten jó, az embert ajándékozó jóságából teremtette, üdvösségre hívta, van egy másik fajta üdvtörténeti tapasztalata is, amely ellentmond annak, amit a bibliai szerző a második fejezetben tanított. Az ember fél Istentől, fenyegetőnek éli meg jelenlétét, aki pedig az embert szereti és üdvözíteni akarja. (…) Az ember további tapasztalata a férfi és nő kapcsolatában megmutatkozó törés. (végül) Az emberi élet legnagyobb csapása a halál. (…) A Genesis 2,25 szerint az ember harmóniában élt önmagával. A jelen tapasztalat viszont arról tanúskodik, hogy az ember ellentétbe kerül önmagával, s ismételten kénytelen megélni azt a belső szakadást, amelyet Pál apostol így fogalmaz meg: „nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok. (Róm 7,19).” (Rózsa Huba: i.m. 56-57. lap)
És felvetődik a kérdés a bibliai szerzőben: honnan mindez? Erre keresi a választ a Genesis harmadik fejezete. Ez a kígyó megjelenésével kezdődik. „Kánaánban a pogány őslakosság körében a kígyó a termékenység jelképe, az élet és az üdvösség állata. A termékenység kultusza csábító volt az izraeliták számára, és ez az igaz Istentől való elpártolás oka. (…) Kifejezése egy isten – és emberellenes erőnek, amely Isten csodálatos rendjében tevékeny. Az ember bűnbeesésében tehát szerepe volt egy külső istenellenes erőnek is, amelyet a szerző teológiailag még nem tudott pontosan körülírni, mibenléte csak később tisztázódott a bibliai kinyilatkoztatásban.” (Rózsa Huba: i.m. 59. lap) Azt látjuk, hogy a kísértés nem Isten tagadásával kezdődik. A kísértő nem tagadja Isten létét, hanem az emberben felkelti a gyanakvást Isten jóságával szemben. Ezt mondja: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” (Gen 3,4-5)

Mit is jelent ez: „ismerni a jót és a rosszat?” „Ismerni a jót és a rosszat azt jelenti: eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi üdvös és mi káros az ember számára. Ez egyedül és kizárólag az Isten joga. A kísértés azt a teljes autonómiát ajánlja fel az embernek, hogy ő szabja meg egyedül tetteinek normáját, és ne rajta kívül álló határozza meg azt.” (Rózsa Huba: i.m. 61. lap) A kísértő tehát arra hívja az embert, hogy ne fogadja el természete korlátait, vagyis teremtett voltát. „Ennélfogva a bibliai szerző bármilyen más esetet is választhatott volna az első bűn elkövetésének ábrázolására, mert a lényeg minden bűnben azonos. (…) Az első ember valódi bűne a határtalan önzés, önmagát Isten elé helyezte, ami kifejezésre jutott a parancs megszegésében” (Rózsa Huba: i.m. 61. lap)

A bűn azt is jelenti, hogy „az ember Isten teremtő szeretetétől való függését úgy értelmezi, mint egy külső uralmat felette. És ha a külső uralom egyfajta szolgaság, akkor az alól szabadulni akar. Így aztán az ember maga akar Istenné válni. De mikor ezt igyekszik megvalósítani, minden összezavarodik. Az embernek önmagával való kapcsolata is megváltozik, mint ahogy a többi emberrel való kapcsolata is. Aki Isten akar lenni, annak számára a másik ember korlátozás, vetélytárs, fenyegetés lesz.” (J. Ratzinger: i.m. 79. lap) Ahogy Jean-Paul Sartre fogalmazott: „A pokol – az a másik (ember).” Ezt illusztrálja csodálatosan a Genesis 3,12-13-ban Isten párbeszéde Ádámmal és Évával. Az ember így védekezik: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” A bűn az igazság elvetése, az ember igazságának, vagyis teremtett voltának tagadása. „Ez azt jelenti, hogy az ember, aki tagadja a jó és a rossz közötti határvonalat és a teremtés belső törvényét, az tagadja az igazságot.” (J. Ratzinger: i.m. 80. lap)

Láttuk, hogy a Genesis nem úgy általában beszél a bűnről, mint absztrakt témáról, hanem mint egy realitásról, mint amit egy konkrét ember követett el, ami az emberi történelem kezdetén történt, és ami az eredete a bűn történelmének. Pierre Grelot írta: „Ádám bűne teljes egészében az emberi dráma alakja általánosságában, és szimbolikus megjelenítése az eredeti eseménynek, ami annak kiindulópontját alkotja.” (Pierre Grelot: Péché originel et rédemption à partir de l' épître aux Romains, essai théologique. Desclée, 1973, 147. lap) „A Szentírás bemutatja ennek az első engedetlenségnek a drámai következményeit is. Ádám és Éva azonnal elveszítették az eredeti szentség kegyelmét. Féltek Istentől, akiről rossz képet alkottak: azt, hogy Ő olyan Isten, aki féltékeny előjogaira.” (KEK 399. p.) És azt látjuk a Genesisben, hogy a bűn újabb bűnre vezet, és a történelem minden bűne összefügg egymással. A teológia ennek a ténynek kifejezésére használja az eredeti bűn kifejezést. Ez azután még érthetetlenebb a mai ember számára, hiszen – kritériumaink szerint – a bűn csak személyes lehet és nem öröklődő. Mit jelent akkor az eredeti bűn, ha korrektül meg akarjuk érteni?
Nézzük mindenekelőtt az embert. Életünket nemcsak születésünkkor kaptuk másoktól, hanem minden nap, kívülről, másoktól, akik nem én vagyok, de akik számomra vannak rendelve. Az ember alapvetően reláció (= kapcsolat) és csak relációban birtokolja az életet. Egyedül senki sem lehet önmaga, csak a másikban, a másikkal, a másikért. Embernek lenni azt jelenti, hogy szeretet-kapcsolatban lenni másokkal. De a bűn pont azt jelenti, hogy megromlik, lerombolódik ez a kapcsolat. Bűnt elkövetni mindig azt jelenti, hogy „vétkezni valakivel szemben”, összezavarni, elrontani a világot. Mikor a bűn belépett a világba, az embert emberré tévő kapcsolatok, relációk is sérültek, és így adattak tovább a történelemben. A kísértő azt ígérte: „szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (Gen 3,5), a valóság pedig ez volt a bűn után: „felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek.” (Gen 3,7). Vagyis „nem lettek olyanok, mint az Isten, sőt helyzetük rosszabb lett, mint eredetileg volt.” (Rózsa Huba: i.m. 61-62. lap) A meztelenség jelentette a védelem hiányát, valamint azt, hogy már nem voltak urai ösztönös voltuknak – és ez állt nem csak a szexualitásra, ahonnan a szerző a példát hozta –, vagyis elkezdődött az ember belső meghasonulása, amiről Szent Pál így írt: „tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen.” (Róm 7,23) Mindebből következik, hogy az ember képtelen megváltani önmagát.
Ugyanakkor a Szentírás, miközben leírja a bűn büntetését, a kiűzést a paradicsomból, felcsillantja a megváltás jövendő reményét is, amit az egyházatyák ezért is neveztek úgy, hogy proto-evangélium. Ezt a kígyónak mondott isteni ítéletben halljuk így: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” (Gen 3,15) Ez az ígéret Jézus Krisztusban teljesedett be. Csodálatosan írja le ezt a Szent Pálnak a Filippiekhez írt levelében található ókeresztény himnusz: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Ebben a szakaszban kifejezetten van utalás az első bűnre. Jézus Krisztus szemben Ádámmal, ő valóban „olyan volt, mint az Isten.” De mikor „olyan, mint Isten”, valóban egyenlő Istennel, Ő a Fiú, vagyis teljesen reláció, kapcsolat. „A Fiú nem tud semmit tenni önmagától” – mondta. De Ő, aki valóban egyenlő Istennel, nem keresi a saját autonómiáját, hatalma és akarata korlátlan jellegét. Mivel ő az Ádáméval ellenkező utat járja be, egészen függővé lesz, szolgává válik. Így Krisztus új Ádámmá válik, aki által az emberi élet új kezdetet nyer. Ő, aki alapvetően reláció, Ő, a Fiú, meggyógyítja a relációkat. A kereszt, engedelmességének a helye így az igazi élet fája lett. Krisztus pedig a kígyó képének ellentétévé válik, ahogy Szent János írja az Evangéliumban: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,14-15). Ha Őt befogadjuk – aki jelen van az Eukarisztiában – az élet fájáról eszünk, vagyis befogadjuk a keresztre feszített Urat, engedelmességét, igenjét, és elfogadjuk teremtett voltunkat.
*
Adja Isten, hogy ebben a nagyböjti szent időben visszatérjünk a szövetség Istenéhez, felejtsük el bizalmatlanságunkat, vessük el az önmagunk megváltásának, az önistenítésnek hazugságát, és térjünk vissza az élet igazi fájához: Krisztus keresztjéhez. Akkor újra meghalljuk Jézus első mondatának teljességét: „tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban!” (Mk 1,15)
Ámen.
Győr, Nagyboldogasszony-bazilika, 2013. március 8.