Lectio Divina 2012.11.10.

Lectio Divina - 2012. november 10.

„Menj, és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk 10,25-37)

A fenti lejátszóra kattintva hallgathatjuk meg Tájmel Antal atya előadását, melynek vázlatát is elolvashatjuk az alábbiakban:

Epiklézis (Szentlélek hívó himnusz)

Szentlélek hívó imádság

Szentlélek Isten! Ajándékozd nekünk az értelem lelkét, hogy meghalljuk Isten szavát és megtaláljuk igazságát, hogy az vezessen és szabadítson meg bennünket. Ajándékozd nekünk a bölcsesség lelkét, hogy meg tudjuk különböztetni az ideiglenest és mulandót a fontostól és maradandótól, és ez utóbbit válasszuk. Ajándékozd nekünk a jámborság lelkét, hogy mindenekelőtt Istent keressük, és Őt mindenekfölött szeressük. Ajándékozd nekünk az Istenfélelem lelkét, hogy tiszteljük Isten nevét, és teljesítsük akaratát. Ámen.

Lectio (Amit Isten Igéje mond)

Lukács az evangéliumában Jézust a jóság, az irgalom és a szeretet hirdetőjeként mutatja be. Jézus üzenetének lényegét többek között annak a példaelbeszélésnek a leírásával szeretné továbbadni, ami az irgalmas szamaritánusról szól. Elbeszélő könnyedséggel és egyúttal kellő határozottsággal szeretné elérni, hogy Jézus követői minden előképzettség nélkül megértsék, hogy a keresztény ember életében mi a legfontosabb. Egy Jézustól eredő történet segítségével arra akarja rávenni őket, hogy a bajban levőnek váljanak igazi társaivá: vegyék észre a szükséget szenvedőt, és a lehetőségeik szerint segítsenek neki.

Isten Igéjének meghallgatása.

²⁵Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. „Mester - szólította meg -, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” ²⁶Megkérdezte tőle: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” ²⁷Így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” ²⁸„Helyesen feleltél. Tégy így, és élni fogsz” - válaszolta neki. ²⁹De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „Kit tekintsek felebarátomnak?” ³⁰Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. ³¹Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. ³²Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. ³³Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. ³⁴Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. ³⁵Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. - ³⁶Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” ³⁷„Aki irgalmas szívű volt iránta” - felelte. Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.”

1. A szöveg és környezete

Az evangéliumi szakaszunk első részében Lukács valószínűleg Márk hagyományait veszi át. A második részre pedig maga talál rá. A két részt összekapcsolja egymással. Lukács a Márk által kínált mintát megváltoztatja. Márknál még a rabbik gondolkodása alapján úgy merült fel a kérdés, hogy melyik az első parancs. Lukács a pogányságból megtért keresztény olvasói számára már az örök életre vezető útról beszél. Márknál még az írástudó kérdezett, és maga Jézus válaszolt. Lukácsnál már nem Jézus adja meg a választ, hanem a törvénytudó saját maga. Lukács az Isten és a felebarát iránti szeretet korábban különválasztott parancsaiból egyetlen öntvényt készít. Mivel Lukács a közösségében joggal feltételezi a főparancs elméleti ismeretét, most ennek a valóra váltásában akar segíteni közössége tagjainak. Azért alkalmazza a vita műfaját, mert úgy érzi, ezzel nyomatékosabban figyelmeztetheti a kortársait.

2. Néhány gondolat

A zsidóság körében megoszlottak a vélemények arról, hogy ki tekinthető felebarátnak. A farizeusok azt vallották, hogy az a felebarát, aki a törvényt meg akarja tartani. A kumráni esszénusok csupán a közösségük tagjait tekintették felebarátnak. A zelóták szemében csak az számított felebarátnak, aki hajlandó volt a rómaiak elleni fegyveres harcra. Volt egy népszerű elképzelés is: a személyes ellenség nem tekinthető felebarátnak.

A Jeruzsálemből Jerikóba vezető út egy lakatlan sziklasivatagon vezet keresztül. Ez az elhagyatott 27 km hosszú, 1000 méteres szintkülönbséggel lefelé vezető út barlangokkal szegélyezett, és gyakori rablótámadások által vált hírhedtté.

Jerikó a Jordán folyó völgyében található város volt, ahol sok pap és levita lakott. Ők hetenként váltották a szolgálatukat a jeruzsálemi templomban. A leviták a papok segítőtársai voltak, akik többek között segítettek az áldozati állatok leölésénél, felügyeltek a templom területére. A papok és a leviták hozzászoktak ahhoz, hogy a zsidó törvényeket minden körülmények között be kell tartani. Ezért mentek el nyugodt lelkiismerettel a földön fekvő félholt mellett.

Hogy a pap lefelé tartott az úton azt jelzi, hogy a templomi szolgálatból hazafelé igyekezett. A tisztasági törvények most nem vonatkoztak rá. A zsidó erkölcsből adódóan kötelessége lett volna segíteni. Hogy mégis elment a szerencsétlenül járt mellett a pap is és a levita is, azt a görög szó még élesebben fejezi ki: mindegyik áttért az út másik oldalára. Vagyis úgy akartak tenni, mintha az áldozatot nem látták volna.

Jézus története egy védtelen átutazóra irányuló brutális rablótámadásról szól. A fellépő személyek méltósága ereszkedő: elsőként a pap, aztán a levita, végül a szamaritánus megy arra. Ugyanakkor emelkedő a helyes cselekvés iránya: a szamariai ellátja a sebet, majd elviszi a fogadóba, végül két dénárt, vagy ha szükséges még többet is ad a gondozásért. A görög szöveg 29 igével teremti meg az elbeszélés lebilincselő légkörét.

Jézus példabeszédének belső feszültségét fokozza, hogy nyelvileg a mondatok mindig ugyanúgy szerepelnek: „látta és továbbment”, „látta és továbbment”, „látta és megesett rajta a szíve”.

Jézus történetének hallgatói harmadik arra járó személyként valószínűleg egy zsidó világi embert vártak. Megbotránkoztató volt számukra, hogy éppen egy szamaritánus ember jár arra, és segít. A Szamaria vidékén élőkre Jézus korában rendkívül rosszindulatúan tekintettek; a zsidó vallás és a zsidó nép ellenségeinek tartották őket. Az ellenségeskedés kiváltó oka az volt, hogy az ott élők ősei évszázadokkal korábban, történelmi okokból idegen néptörzsekkel keveredtek. Egy ilyen ember nem lehet a megtámadott zsidó ember felebarátja - tőle segítség nem várható. Annál megrendítőbb, hogy éppen ő segít.

Meditatio (Isten Igéje hozzám érkezik. Amit Isten Igéje nekünk mond)

A törvénytudó kérdése azért nem tartható igazi érdeklődésnek, mert ő elsősorban saját magát akarja igazolni, és valójában dicséretet szeretne kapni. Megvan a tudása, a szeretet kettős parancsáról elméleti ismeretekkel rendelkezik, ennek ellenére az életre vezető utat csak a szeretet parancsának a megvalósításával érheti el. Az ismeret önmagában kevés, egyedül a helyes cselekvés képes az életre vezető út egyengetésére.

Jézus kérdése a törvénytudó kérdésének irányát megváltoztatja. Ő már nem a tudós szemszögéből kérdez, nem a szerepvállalás határa felől érdeklődik. Jézus a félholt szemszögéből kérdez: ki volt az embertársa? Jézus egyértelművé tesz, hogy a felebaráti szeretet a felebarátot a bajban az események alanyává teszi, és nem alacsonyítja le a segítségnyújtás tárgyává. A felebaráti szeretet azért segít a másiknak, hogy lehetővé tegye az életét, és nem azért, hogy a segítő személy minél előbb az örök életre jusson.

Contemplatio (Elmélkedés. Amit Istentől ajándékba kaptunk, és a szívünkben hordunk)

A szamaritánus magatartása egyértelművé tette, hogy mit jelent a felebaráti szeretet gyakorlása egy rendkívüli helyzetben. A szamaritánus segít a megtámadottnak, mivel látja, hogy az szorult helyzetbe került, és sürgős segítségre van szüksége. Egy idegen részvéttel fordul egy idegen felé. Úgy válik a másik felebarátjává, hogy nem kérdez semmit. Egyszerűen gyakorolja a határtalan szeretetet. Az úton levő összevert embert csak az érdekli, hogy valaki megkönyörül-e rajta. Jézus tanítványaiként le kell bontanunk minden korlátot, át kell hidalnunk az összes elképzelhető szakadékot, amikor segítségre szorulót látunk.

Collatio (A jelenlévők gondolatainak megosztása valamint gyakorlati teendőink. Amit Isten Igéje általunk üzen másoknak.)

Jézus története rámutat, hogy az Isten belelát minden ember nyomorúságába, és meghallja a bajban levők panaszkodását. Azok szenvedését is ismeri, akik Jézus ügyét a magukévá tették. Tud azok szenvedéséről is, akik mások szolgálatában újra és újra elérték az erőik és a lehetőségeik határait. Isten figyelmesen feléjük fordul. Ha kell, gyógyító olajat önt a sebükre, hordozza és megmenti őket. Mi pedig, ha ezt látjuk, segíthetünk neki…

Oratio (Imádság. Amit Istennek válaszolunk Isten Igéjével a kezünkben)

Ünnepeljük Krisztus jóságát és bölcsességét, mert ő halálra adta magát, hogy testvéreinkben, különösen a bajbajutottakban, őt magát lássuk és szeressük! Kérjük állhatatosan: Urunk, tégy minket tökéletessé a szeretetben!

Érezzék meg a betegek, hogy ők Krisztus társai a szenvedésben, és részesedjenek mindenkor az ő vigasztalásából!