Nagyböjt harmadik hetének péntekén egyházközségünk tagjai, mint minden évben, a Bazilikába zarándokoltak. Híveink már a keresztútra megérkeztek, melyet dr. Galavits József plébános atya vezetett, nagy számú szentimrés ministráns asszisztenciájával. 

Este 6-kor kezdődött az ünnepi szentmise, amelyet dr. Pápai Lajos megyéspüspök atya mutatott be. A család évéhez kapcsolódó szentbeszéd-sorozatának negyedik részeként püspök atya a cölibátusról szólt. 

Aki ott volt és újra szeretné hallgatni, az alábbi videóra kattintva meghallgathatja püspök atya szavait, melyeket alább teljes terjedelmében el is olvashat (a beszéd-sorozat többi része elolvasható a Győri Egyházmegye honlapján). Tekintse meg zarándoklatról készült fényképes beszámolónkat is! 

I. Kedves Testvérek!

Szent Pál tanítja Krisztusról, hogy «..mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve.» (Zsid 4,15). Vagyis valóságos emberré lett, sőt Benne látjuk meg igazán, hogy mit jelent embernek lenni.

Megmutatta azt is, hogy csak egy keresztény életszentség van, s ez Isten és az emberek önzetlen szeretetében valósul meg. Számunkra ez azt jelenti, hogy a keresztény életszentség nem más, mint Krisztus követése a szeretetben. Erről tanított az Úr Jézus a mai Evangéliumban is!

Erre azonban az ember önmagától képtelen, ehhez Isten ajándékára: kegyelemre van szükség.

Ugyancsak Szt. Pál szerint a keresztény életszentség két élet-állapotban valósítható meg, és ez a keresztény házasság, és a Krisztusért és az Isten országáért vállalt szüzesség. E két életállapotról írja Szt. Pál, hogy «..mindenki a saját karizmáját kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat.» (IKor 7,7).

A karizma az Újszövetségben Isten ingyenes ajándéka, amit azért kap valaki, hogy a közösség hasznára gyakorolja. A házasság is a közösség szolgálatának szentsége, a szüzesség karizmája is a közösség javát szolgálja. Ma elmélkedjünk a keresztény szüzességről, s ezen belül a papi cölibátusról.

II. a.) Az Ószövetség még nem ismeri a szüzességet, mint Istentől adott karizmát. Sőt, ahol előfordul, ott mindig tragikus jelentése van. És ezen nincs mit csodálkozni. Az első elmélkedésben láttuk, hogy az ószövetségi család-képnek is voltak korhoz kötött elemei. Ilyen volt pl. a többnejűség, - aminek főleg szociológiai-gazdasági okai voltak, de ilyen volt a válás is.

Az Ószövetség Isten áldását még csak itt a földön tudta elképzelni, s a nagy család, a sok gyermek adta a reményt, hogy valaki legalább leszármazottjaiban részesedik az eviláginak elképzelt messiási ország boldogságában. A gyermektelenség – a legnagyobb büntetésnek számított. Érdekes, hogy Afrika olyan részein, ahol a kereszténység még relative fiatal, ez ma is problémát jelent. Egy strasbourgi egyetemista társam, valamelyik afrikai országból mondta el, hogy mikor az újmiséje volt, keresztanyja gratulált neki, de azt mondta: jobban örülnék, ha a gyermeked keresztelőjén vehetnék részt.

Az Ószövetségben is Isten ígéreteinek továbbadása a leszármazás útján folytatódott, adatott át.
Így a házasság, a gyermek-nemzés szinte kötelesség volt a szemükben. A rabbinista judaizmus a házasságot erkölcsi kötelezettségnek tekintette. Aki lemondana a házasságról, bűnössé válna Isten parancsával szemben. A judaizmusban egy kivételt ismerünk, s ez Ben Azzai rabbi volt (+ 100 körül).  Ő sohasem házasodott meg, éspedigtudatos döntéssel. Azonban neki is igazolnia kellett magát azok előtt, akik szemére vetették önkéntes cölibátusát, mint pl. Eleazár Ben Azoria rabbi. Ez utóbbi azzal vádolta őt, hogy megszegte Isten parancsát. Erre ő, így magyarázta önkéntes cölibátusát: „ Lelkem a Törvényre függesztem; így egyáltalán nem marad időm a házasságra; a világot fönntarthatják a többiek.” (Ti: házassággal és gyermekek vállalásával.). (Strack-Billerbeck: „Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch.” 807.1. Idézve: MaxThurian: «Mariage et célibat.» Foi Vivante, Delachaux et Niestlé, 1964, 47. lap)

Ám, amíg önmagát így igazolta, ugyanakkor védte is a házasság rabbinista értelmezését, - vagyis saját esetét kivételnek tekintette – mintegy tanbeli orthodoxiáját igazolva ezzel így: „Aki nem törődik az emberi nem (házasság általi) szaporításával és növelésével, azt az Írás úgy tekinti, mint aki kisebbíti Isten képmását, aki az ember.” (Strack-Billerbeck i.m.807.lap.)

b.) Ám az Úr Krisztus jövetelével valami új kezdődött el. Az Ószövetség, a „genealógiák kora” elérte célját azzal a genealógiával, amely eljutott „Józsefhez, Mária jegyeséhez” (Mt 1,16).

Ugyanis amióta Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Messiás, fogantatott a Szentlélektől, megszületett egy Szűztől, az Isten népe többé már nem testi leszármazás útján növekszik, hanem a Lélek szerint. (v.ö.: Jn 1,13; 3,1-21). Ahogy a II. századi észak-afrikai egyházi író, Tertullianus mondta találóan: „kereszténynek nem születünk, hanem újjászületünk” (ti. a keresztség által!).

Amióta ugyanis Krisztus föltámadt, s a keresztény reménye sem a földi messiási ország, hanem a föltámadás, az eszkatológikus jövő és beteljesedés, amióta az Isten népe sem testi leszármazás útján terjed tovább, lehetséges lett a cölibátus, a házasság pedig új, természetfeletti intézménnyé, titokká, szentséggé lett, amit az Úr Jézus radikálisan újjáalkotott.

S a cölibátus, mint az egyik lehetséges keresztény életállapot, élet-hivatás teszi a keresztény házasságot szabadon választott hivatássá, szemben az ószövetségi „kötelességgel”. Az Úr Jézus egyetemes megváltást, univerzális tanítást egy konkrét, térben és időben „bemérhető” emberi életben hozott el. Az ő feladata nem az időleges – ideiglenes szolgálata volt. Nem a  múló földi élet továbbadása, vagy tudományos, kulturális, és egyéb területen való előrevitele volt a célja.

Semmilyen szinten nem hoz valami „többet” vagy „nagyobbat”. Hanem valami egészen mást. Az embernek hoz megváltást, végleges kinyilatkoztatást, a végleges, az egészen más életet hozta el, de ebbe a világba.

És nem ismert más szeretetet, mint az Atyáét, és azokét, akiket az Atya neki adott.

Persze nem ez az egyedüli útja az életszentségnek. Szentté lehet lenni azokban az élet-hivatásokban is, amelyeket az Úr Jézus tanításában állított elénk, pl. a házasságban.

De elénk tárja az életszentségnek azt az útját is, amit nem elsősorban tanításával, hanem példájával állított elénk, vagyis a cölibátust. Krisztus szentnek, szentségnek, felbonthatatlannak tartja a házasságot, de Ő speciális küldetését teljesítve nem azt az utat választotta. És felszólította tanítványait: „Aki fel tudja fogni, fogja fel!” (Mt 19,12)

S ha valaki is fel tudja fogni, ki más lehetne az, mint az, aki Őt teszi jelenvalóvá, az Ő személyében cselekszik, vagyis a felszentelt pap.

A pap küldetése sem az evilág építése, az ideiglenes szolgálata, hanem a megváltásé.

A papság évét lezáró éjszakai szentségimádáson a Szt. Péter téren, 15000 pap előtt beszélt XVI. Benedek pápa a cölibátusról (2010. VI. 10). A mindennapi szentmiséből indult ki: azt mondjuk: „ez az én testem, ez az én vérem”. Vagyis Krisztus személyében (in persona Christi) cselekszünk. Krisztus megengedi nekünk, hogy használjuk az ő „Én”-jét, Krisztus „magába vonz minket”, megengedi, hogy kapcsolódjunk hozzá. És így valósítja meg maradandóan papsága egyetlen voltát. „Én”-jének ez az egyesítése a pap „én”-jével, - minden szentség-kiszolgáltatásnál – azt jelenti, hogy minket is bevon az Ő feltámadott valóságába. S ez a „feltámadt élet”, már túl van a házasságon („nem nősülnek és férjhez sem mennek” Mt 22,23-32).

Ebben az értelemben a cölibátus egy elővételezés, jele a végső, eszkatologikus valóságnak! S erre a jelre ma még nagyobb szükség van, mint valaha, - mondta a Szentatya – mikor sok keresztény sem gondol már a jövőre Istennél, egyedül az evilág  jelenje tűnik számukra elégségesnek. És így sokan, - keresztények is – bezárják a kaput létük igazi nagysága előtt. Max Thurian szerint a „cölibátus mélységes értelme az, hogy (az azt vállaló) keresztényt ugyanabba az emberi és szociális szituációba helyezi, mint amiben Krisztus élt”.

Mikor az Úr Jézus erről tanított, megadta a cölibátus kettős értelmét:

„Értem és az Evangéliumért” (Mk 10,29),

„Isten országáért” (Lk 18,30).

Vagyis a házasságról való lemondás, a cölibátus nem öncél. Önmagában akkor lenne érték, ha a házasság rossz, vagy tökéletlen volna.  De Krisztus tanításában erről szó sem lehet!

Értelme tehát ez: egyrészt: „Értem”. Ha csak a gyakorlati előnyét néznénk, hogy: szabadabb, disponálhatóbb, ez még kevés volna. Akkor egy jó ügy szolgálatában a pap embersége eszközzé degradálódna. Csak ezért, talán nem is lenne szabad vállalni...

Jézus válasza: „Értem”. Szt. Pál ugyanezt mondja: „Egyedül az Úrra legyen gondja, hogy tessék az Úrnak. Ne legyen megosztott.” Nem mintha ez a „megosztottság” a házasságban bűn lenne. Sőt! Ott ez Istennek tetsző annak számára, aki erre kapott meghívást. A múlandó élet szolgálatán keresztül, egymás szeretete által jutni Istenhez.

Max Thurian szerint a papi cölibátusban nem az a leglényegesebb, - bár fontos szempont az is – hogy szabadabb legyen a hívek szolgálatára, hanem az, hogyegészen szabad legyen az ÚR Krisztus szolgálatára az imádságban és a kontemplációban. És ennek következtében a hívek szolgálatában is.

És ez az a forrás, ami a Krisztus nevében  járónak az erejét adja. A cölibátus egyben arra is látványosan figyelmeztet, hogy egész papi életünknek – Isten kapcsolatunk nélkül nincs értelme.

A mai világban a felbonthatatlan házasság is megdöbbentő jel. De ezt az emberek legalább ideig-óráig el tudják képzelni. A kívülállók reagálását – sokszor a magukat hívőknek tartókét is – úgy lehetne összehasonlítani, mint ahogy a haláleseteket értékelik. Egy idős ember hal meg, azt mondják: „hát már eleget élt szegény, megváltás volt neki, stb.”. Ha egy életerős fiatal hal meg, pl. balesetben, megdöbbennek. Így a felbonthatatlan házasság felbonthatatlan jellegét ha nem is értik meg, de a házasság – a természet rendje szerint – még beleillik az emberek közfelfogásába. Mikor egy egészséges, vidám, értelmes fiatalember pap, vagy szerzetes lesz, megdöbbennek. Értetlenségük szinte a fizikai fájdalmat súrolja. S ha ráadásul azt látják, hogy a pap ebben az életállapotban kiegyensúlyozott, emberségében kiteljesedik, megtalálja önmagát – ez egy olyan JEL, ami elől senki nem tud kitérni, senkit sem hagy közömbösen.

S hogy az Egyház ellenségei, kívüli és belüli bírálói is mindig itt kötnek ki, az is mutatja, hogy ez valóban hatékony JEL. S ez az erő elgondolkodtat sok fiatalt is, és elindítja őket, hogy felismerjék a papi hivatás nagy ajándékát.

Ahogy a francia P. Yves de Montcheuil S.J. mondta : «Az Egyházat igényes követelményei éltetik, és nem a gyengéknek adott kedvezmények, hogy el ne hagyják.»

A papi cölibátus jel a világi hívők számára is. II. János-Pál pápa írta: "...házasságban élő testvéreink joggal várják tőlünk, papoktól és lelkipásztoroktól, hogy jó példát és bizonyságot adjunk a hivatásbeli hűségre mindhalálig." (Papokhoz írt levél, 169. lap)

c.) És végül lássunk egy-két konkrét kérdést, amit gyakran felhoznak a papi cölibátussal kapcsolatban.

Egyik ilyen kérdés, hogy „hogyan lehet intézményesíteni egy karizmát”? Ez a kérdés nem érti az Egyház „más” voltát. Az Isten Fia megtestesülése óta az Egyház látható intézmény ugyan, de nem hasonlítható egyéb, evilági intézményekhez. Szent Pál tanításában az intézményes szolgálat is karizma (azaz kegyelmi ajándék).

Kérdezik néha, hogy „aki nem érzi magában a cölibátus karizmáját és az Egyház ezért nem fogadja el papnak,  nincs-e ezzel megsértve a „papsághoz való jogában?” A papságra azonban senkinek sincs joga! A karizmák elbírálója az Egyház. Isten a hivatást a konkrétan létező Egyházában adja, az Egyház tanításán, hitén, életén keresztül.

Szokták mondani: „A cölibátus a protestantizmusból kiveszett, az orthodox egyházban a kolostorokra korlátozódik. Szabad választás esetén nálunk is így lenne. Nem jelenti-e ez azt, hogy akkor nálunk is csak a törvény tartja fönn?”

Valószínű, hogy fakultatívvá téve, a Katolikus Egyházban is eltűnne a cölibátus. De nem azért, mert a törvény tartotta csak fenn eddig. A törvény csak megfogalmazta az Egyháznak azt a meggyőződését, hogy ezt a papság szempontjából ilyen fontosnak tartja. Ellenkező esetben az Egyháznak ez a meggyőződése változna meg, s degradálná a cölibátust a hobby szintjére.

Ugyanis a papi hivatás, de a cölibátusra való meghívás is magán viseli az Incarnatio (=Megtestesülés) vonásait. Nem csodálatos módon az égből pottyan, hanem emberi módon indít.

S az embert, a hívő embert, az indítja, serkenti gondolkodásra, döntésre, amit fontosnak tart az Egyház.

A papi hivatás mai krízise is hit-krízis, és érinti az egész Egyházat.

S ha valaki, – követve az Egyház meggyőződését, amit a cölibátus törvénye kifejez – jelentősnek tartja azt a karizmát, és kéri Istentől, akkor Szent Jeromos szerint: „megadja Isten azoknak, akik kérik, akarják, és dolgoznak, hogy befogadják”.

III. Kedves Testvérek!

A család évében fontos látni, hogy az Egyházban házasság és papság, cölibátus összefügg. Hívő, keresztény családokból születnek a papi hivatások, és jó papok példája segíti a fiatalokat a szentségi házassághoz, de a papi hivatáshoz is.

Ezért kell nagyon értékelnünk mindkét hivatást, és imádkozni a keresztény családokért, és papi hivatásokért.

„Urunk, mindenható Atyánk,
újítsd meg Szentlelked által
Jézus Krisztus papjait.
És add, hogy legyenek nagylelkű fiatalok,
akik meghallják hívásodat,
és olyan papok lesznek, akik valóban azok.”
Ámen